(részlet Szekendy Alajos matematika füzetéből)
1991. október 15-e van. Egy ritka unalmas matekóra. Kínomban írni kezdek. Még 5 perc van hátra kicsöngetésig, valamivel el kell foglalni magamat. Épp az imént fejezte be a Sima a fenti feladat egyik megoldását. A Bertold kéri, hogy mondja el újra. Mihály szerint ez tök fölösleges. Szerintem is. De a Sima megint a táblánál terem, s újra háromszögeket rajzolgat, és ’elbillenti’ őket.
Jelző! Már csak 5 perc. Az előbb a Pityu is elmondta a megoldását. Az volt ám a móka! Kint másodikos tornaóra folyik éppen, de jelző miatt elcsendesednek. De jó nekik, már vége az órájuknak. De nekem még van 2 percem! Mi lesz ha nekem ebből dolgozatot kell írnom?! De Mihály is késett vagy 20 percet. Késhetett volna 45-öt is…* Ezután fizika lesz. Te jó ég! Aztán fél 3-kor mozi is. A Sima tovább magyaráz. Azért már lankad a figyelem rendesen. Valami tetraéder oldalairól, magasságairól és szögeiről van szó. A Tűztorony épp elütötte a 1/2 2-t. Mikor csöngetnek már?
Most!! megszólalt a csengő. Ideje lenne abbafejezni ezt az órát. Hiszen kicsöngettek! Mihály, mi lesz? Sima, hagyd már abba, ki akarok menni a szünetbe. A Sima befejezte, helyre megy. A Mihály még beszél valamit, ez már senkit nem érdekel. Elég, kész, vége, kicsöngettek, nem érdekel, hagyja már abba, ki van csöngetve!!! Jogom van a szünethez! A Csabi már be is nyitott. Mihály észreveszi, hogy szünet van; ideje… Nincs házi. Éljen!
* Emlékeztetőül: Az a nevezetes nap, amikor “Mihály 45 percet késett” október 24. volt.
*
Sóhajtás irodalom órán: “Végre kicsöngettek: már csak 5 perc!”
*
Alajos tétele: Az emberben az unalom kora gyermekkori primitív műalkotási késztetést idéz elő. Az unalomtól az ember levedli a hosszú évek alatt kialakult ízlését, viszonyítási alapját és értékrendszerét, s hozzálát a gyermekfejjel esztétikusnak hitt formavilág valóságba való újbóli kivetítéséhez.