Negyvennyolc** éves lettem én –
hideglelés e költemény:
iszony,
bizony!
Negyvennyolc évem elszökött,
ifjúkorom már elköszönt.
[sóhaj…]
Sebaj!
Bár tükörbe nézni néha sokk,
nem zavar arcomon a sok
gider-
gödör.
Nem vagyok ma már ránctalan,
s életemben volt számtalan
csivir-
csavar…
A matek szak nem illett rám,
bölcsészkaron lett diplomám –
csupán
humán!
Lehettem volna oktató,
nem ily’ HR igazgató
talány
leány.
De nem lettem, mert szerelmem
elvette a józan eszem.
Az ám,
babám!
Ámor nyila belém csapott,
otthagytam én csapot-papot –
galád
a vágy.
Sorsára hagytam a hazám,
s már túl az Óperencián
teszek-
veszek.
Csak egyben vagyok eltökélt:
hogy lényeg az út, s a megélt
tapasz-
talat.
(Bár azért görcsölök persze:
mi van, ha nektek kommersz e
fura
duma?!)
* Pár szó a vers keletkezési körülményeiről. A bostoni magyar iskolában, azaz a Boskolában szombat délelőttönként magyar irodalmat tanítok a gimiseknek. Három éve József Attila kapcsán „Tizenhat éves lettem én…” kezdetű Születésnapomra-parafrázist adtam ki házi feladatként, és úgy gondoltam, hogy ez csak úgy korrekt elvárás a részemről, ha én is készülök egy átirattal… Ekkor íródott a fenti vers első változata, melyet most aktualizáltam az osztálytalálkozó alkalmából.
** A tényszerűség megkívánja, hogy tisztázzam: csakis a kedvetekért öregítettem magam a versben, hiszen a találkozó idejére – velem ellentétben – ti már mindannyian betöltitek a negyvennyolcat…